Mindannyiunkban itt a nagyon is emberinek gondolt harmónia igény. Mennyi mindent teszünk érte: Hallgatunk finom lágy muzsikát, sétálunk a természetben. Hangfürdőre is sokszor ilyen igénnyel jönnek hozzám. Természetesen a jóga órákon lét is ad egy csodálatos rendben és harmóniában vagyok magammal tapasztalást mindannyiunknak.
Ma ezt a kedvesem cicájával tapasztaltam. Idejön Lucy, elhelyezkedik, ma épp a hátamon, és ahogy finoman taposgat a piciny lábacskáival, oldja a fizikai befeszüléseket a hátamban.
Dorombol hozzá, aminek a rezgései átjárnak, ellazítanak.
Mindeközben neki is jó, hogy itt lehet, kölcsönös ez az áramlás.
Meglepett ez a tapasztalás. Eddig, nagy általánosítással azt gondoltam, a cicák pontosan tudják, hogy mi a jó nekik és azt csinálják. Mint egy nagyon kedves és egyben önző ember.
Felszínes gondolat – hasonlat volt, már látom. Amit a cica csinál, átgyúr, fizikai feszültséget old, dorombol, aminek a rezgései folytatják az oldódást a mentális terünkben. Így válik teljessé az oldódás.
Szó sincsen önzésről. Szeretet áramlás van.
Milyen áldás, hogy túl tudtam tekinteni a felszínes elképzelésemen.
Így lehet akkor is, ha más természetben élő lényekre előítélet mentesen tekintek.
S ez igaz embertársaimra. Amikor valaki nagyon más első látásra, másodikra, harmadikra, DE van első, második és harmadik. Megadjuk egymásnak az esélyt felismerni egymásban a kincset, a szerethetőt, a lehet idegen, mégis ragyogó valóságot.
Aum Aum Aum Dévakí