Guru Purnimá ünnep estéje – “A Púrnimá teliholdat jelent. A Guru Púrnimá az év 7. telihold napja.”
A mai nap arról szól, hogy emlékezzünk a Gurura és tanításaira, kifejezzük hálánkat és megerősítsük kapcsolatunkat.
Nekünk a jóga tábor befejező napja – Korona csakra terébe érkezés, összegzés, együtt emelkedés.
Haza út. S beszélgetünk édesapámról is. Nagyon itt van a gondolataimban. A szeretet lét vele hosszú életúton át.
Pár perce vagyok itthon. Az az állapot, amikor a tusolás-vacsi-alvás a középpont, s minden más majd holnap, kipihenten.
Azért felhívom édesapámat, hogy holnap mikorra mehetek hozzá. Kiderül, épp az orvosi ügyeletet kellett hívnia, nagyon minimálisan áramlik a levegő a légzésében, s ez nagyon legyengíti. Pedig benne itt az erő, az összeszedettség. 91 évesen önállóan él, boldogságban működteti az életét.
Ezt az elkövetkező nehéz éjszaka során többen megkérdőjelezik az orvos társadalomban. Szinte hibáztatva minket a gyermekeit, hogy hagyjuk. Pedig éltető ez az Ő számára, s mi nem „hagyjuk” csupán, hanem teljes tisztelettel-szeretettel támogatjuk ebben.
Most azonnal megyek hozzá. Vele vagyok ebben az estében-éjszakában-reggelben.
A szív orvosával beszélt, úgy értelmezte, várja őt, ma és holnap egészen reggel 8-ig ügyeletes. Jussunk el hozzá. Kérjük meg az ügyeletes orvost, hogy utalja be hozzá. Ez van a Fókuszában, ez a reménysugár.
Sokat várunk. Nagyon összeszedetten diktál, hogy miket intézzek el, ha benn tartják a kórházban, mit vigyünk magunkkal. Aztán pihen. Finom félhomály. Várjuk soká az ügyeletes orvost, aki gondosan telefonál a várakozás közben, kikérdezi, megnyugtatja, hogy türelem, fog jönni.
Figyelem a légzését, a finom helyezkedő mozdulásokat, hogy az elmúlt napokban nagyon ödémás lába is megpihenjen. Borogatás. S egy határázott belső tér tartás. Most befelé figyel, az erőtartalékaiban van. Most nem kér nadis kezelést, amiben máskor olyan jól töltekezik. S érzem én is, hogy most a saját burokban lét van. Ezt a távolság igényét tiszteletben tartom.
Jön az orvos. Gondos. Vizsgál és figyel. Érti, hogy a beutaló, ez az Út a megnyugtató szív orvoshoz. Adja. Elmagyarázza, hogy a mentőre sokat kellene várni, amit írt beutalót, azzal taxival is érkezhetünk. Aggódik, le tudunk e menni a taxiig. Tanácsokat ad.
Megyünk. Le tudunk. Az erőtartalékok összegyülekeztek. Nem hiába dolgozott rajta édesapám. Aztán várunk, állva az éjféli estében. Erőpróba. Édesapámnak állni, nekem elfogadni, hogy most nem kér támogatást, s megvárni, amíg megengedi, hogy hívjak másik taxit.
Olyan kórház ez, ahova nehéz odakanyarodni. Már többször tapasztaltuk. Most is. S amikor pár plusz kör után a taxis gondosan behoz minket a sürgősségi rámpájához, bemegyek gurulós széket kérni. Ááááá ez nem így megy. Menjünk innen, nem ide tartozunk, hogy hogy van ide beutalónk, mégis mit képzelünk. . .
Szép nyugodtan elmondom, hogy édesapám rosszul van, nehezen kap levegőt, szédül, hányingere az autóban, nagy nagy gyengeség, s itt várja a szív doktor, kérem, hogy behozhassam. Hosszú-hosszú idő telik. A taxi óra ketyeg, édespám nyitott kocsi ajtónál ül és vár, nekem bent kell várni, a türelmet, megértést, s egyben a határozottságot gyakorolni.
Beengednek.
Várunk.
És még sokat várunk.
Éjjel kettő körül viszik be megvizsgálni.
Behívnak engem is.
Édesapám feje fölött próbálnak beszélni Róla.
Megkérem, nagyon határozottan kitartok a mellett, hogy vele beszéljük meg, az ő bevonásával.
Teljes tagadás.
Nem is értem . . .
Végül lehetőséget kapok, hogy bár szerintük egyáltalán nem vár minket az orvos, nincs itt semmi helyünk, de keressem meg, beszéljek vele.
Éjjel fél három. Teljesen csöndes kórházi folyosók. Csukott ajtók. Minden zárt. Nem derül ki, hol lehet egy ébren őrködő nővér, akitől tanácsot kérhetek, hogy hol az orvos. Emeletek, folyosók. Csöndben, az alvókat tiszteletben tartva haladok. Figyelek minden érzékszervemmel.
Ez a szív orvossal találkozás nagyon fontos édesapámnak. Korábban nagyot segített neki.
Van egy pult, teljesen nővér pult kinézetű.
Mögötte függöny. Érzem egy segítő van mögötte.
De lehet jogos pár perc pihenője van.
Suttogva kérek segítséget.
S kijön. Semmi harag, hanem gondos segítő szándék.
Már tudom, merre menjek.
Ott megint egy nővér találok. Épp azt a nővért, aki pár órája megerősítette, hogy menjünk, várnak. Oda irányít az orvoshoz, megnyugtat, hogy kopogjak bátran.
Beszélgetünk. Áldott tiszta tekintet és segítő szándék az orvos részéről.
S a szabályok, hogy ki, hova adhat beutalót, és melyik fajta beutaló hova jogosít fel megérkezni.
A mi mai beutalónk a sürgősségire, ide nem. S ez az orvos már más beosztásban van. Nem adhat ebben segítséget.
De …
Megmutatja kiben bízzunk. Kollega, látom én is, nagyon szorgosan a sürgősségin megy be, vizsgál, jön ki, s újra és újra.
Visszamegyek.
A kezemben szorongatom órákon át a korábbi zárójelentést.
Szinte kapaszkodom bele a tehetetlenségemben, hogy nem tudom mi zajlik bent.
Ápolják-vizsgálják édesapámat.?
Adnak neki inni?
Nem fázik?
Nem engednek be. Ezt el kell fogadjam. A rend segíti az áldásos munkát. Van bőven és nagyon „változatos” munkájuk.
A beajánlott orvos először neheztelőn viszonyul.
Hosszú ideig a külvilágban nem történik semmi.
Kórházi váróban, kemény széken a hajnali Szádhanámat végzem.
Ima – Meditáció – Légzés.
Épp a végére érek hálásan, hogy feltöltődhettem, megerősítést kaptam az
ÚT MAI IRÁNYÁRÓL.
Aztán segítőn jár kel az orvos.
Végül beszél velem.
Gondos.
DE
Lemond róla. Erről próbál szeretettel, a szavaival támogatón meggyőzni. Az elfogadásról, hogy nem lehet segíteni, fel kell adni … Megértem, hogy így látja. Aki nem ismeri édesapám kitartását, talpra álló tehetségét, belső erőtartalékait, csak éppen ránéz, az idős test működését vizsgálja, gondolkodhat így. Rosszul érzi magát, hogy erről győzköd.
Bennem teljes biztonsággal van az, hogy nem ez az út.
Tisztelettel végig hallgatom, megköszönöm.
S határozottan megkérem, hogy ajánljon olyan reális lehetőséget, amiben kap támaszt édesapám a megerősödéshez.
Ajánl. Szinte felderül, hogy ajánlhat, s én elfogadom édesapám és a családunk nevében.
Felelősség ez itt most. Mindannyian együtt itt gondolatban . . .
Már a mentőt várjuk, hogy átvigye a másik, az ajánlott kórházba.
Az úton végre tudunk beszélni édesapámmal. Még a belső tartás burokban van, tiszteletben tartom, épp csak a kendőmet terítem rá az esős hajnalban.
Esőben érjük meg az átvirrasztott éjszaka reggelét.
Sok nehézséggel éli meg ezt az időszakot. De már itt van újra a tartása. A kellemetlenségekben az összeszedettsége. Felragyogó szikra. Erő.
A mozgalmas reggeli kórházi térben szép lassan erőre kap.
Megy kicsit.
Barátkozik, udvarol a főnővérnek, komoly zenéről beszélget a fiatal orvostanhallgatóval.
Pihenés, gyógyulás, erősödés….
Már ez van előttünk.
Kórházi intézni valók.
S haza kell menjek.
Ebből a nagyon erős Vele létből kimozdulni.
Már visszahúzódom, hogy a teljes Családunk adhassa a gyógyító támaszt.
