Az orgona sípjainak ragyogásában meditálhattam. Elmesélem hogyan érkezett ez a kegy.
Bach 6 szvit szólócsellóra csodálatos koncertre kaptunk jegyet ajándékba. Köszönöm Zsófi-Jakesz. Csodálatos zenei tapasztalás. A koncert előtt zenetörténeti előadás adott lehetőséget megnyílni.
A karzaton, egészen magasan, első sor közepén ülhettünk.
Minden elismerésem a cselló művésznek, aki három és fél órán át teljes odaadással csellózott. Óriási színpadot láss magad elé. Középen egyetlen szék, egyetlen ember, zenész, cselló művész gyönyörűen megvilágítva.
Szeretem nézni a zenészeket muzsikálás közben. Itt hamar rájöttem, hogy beállna a nyakam ennyit lefelé nézni.
Velem szemben az orgona sípjai. A koncert terem puha sötétjében alig láthatóan az orgonasípok.
A cselló rezgései, a középpontomban lét tette láthatóvá a sípokat. Mintha rajtuk át rezegne a muzsika. Pedig most nem ők szóltak. Rövidebb, hosszabb sípok. Mind más és más. S tudom tapasztalatból – közel áll hozzám az orgona muzsika -, hogy mind más hangon szól. Egyik szebben, mint a másik.
Pont, mint mi emberek. Mindegyikünknek megvan a saját hangja, hangneme, ahogyan az élet átrezeg minket.
S egyre jobban emelkedve a rezgésekben, a félhomályból ragyogó csík függőleges fény oszlop jelent meg minden orgonasípon.
Tudod, mint amikor belemerülsz a gyertya fényében, s az átjár.
Megéltem a közös ragyogást. Azt, hogy mindegyik síp, legyen rövid, vagy hosszú, ugyanolyan fényben fürdik.
Kiárad belőlünk a megélt szeretet fény.
Mindenkiben megláthatom.
Ez független az érzelmi távolságtól-közelségtől.
Ahogy megbillent a szemüvegem, elhomályosult a kép. Újra megérkeztem a fókuszba. Látlak ragyogón, az orgonasíp bármelyikének középpontjában ragyogó fényoszlopban a benned ragyogó tiszta tudatosságot.
Átragyog minden hétköznapi tapasztaláson.
Aum Aum Aum Szeretettel,
Dévakí